Szerethetőségi faktor

Valentin nap van ma. A szerelmesek napja.

Emlékszem, hogy a gimis koromban milyen nagy nap volt ez. Kissé görcsbe volt szorulva a gyomrom, hogy mi fog azon a napon történni.
És évekig az történt, hogy kaptam virágot, ajándékot, szerelemes levelet… de nem attól, akitől én szerettem volna, vagy egyik fiú sem az volt, akivel én kapcsolatot szerettem volna.
Mikor az érzésem az volt, hogy már mindenki jár valakivel, akkor én még mindig egyedül voltam. Sok plátói szerelmet megéltem.

Anyway, kicsit (vagy nagyon) már ez az ünnep is elműanyagosodott. Van, aki nem is ünnepli, egyenesen utálja. Én nagy ünneplő vagyok, ha nincs rá kapacitásom, akkor is legalább minimál szinten szeretek róla megemlékezni. Nem minden évben tudok beletenni annyit, mint amennyit szeretnék.

Most azon kontemplálok, hogy mennyire lehet szeretni engem? Mennyire engedem, hogy szeressenek? Hol van a szerethetőségi upper limitem (felső határom)? Mennyire érzem magam szeretetreméltónak?

De kérdezem ezt Tőled is: mennyire lehet szeretni Téged? Mennyire engeded, hogy szeressenek? Hol van a szerethetőségi felső határod? Mennyire érzed szerethetőnek magad?

Van, hogy egyedüli magányban élünk, van, hogy páros magányban élünk, van, hogy család magányban élünk.

Mindannyian hordozunk magunkban sebeket, elhagyatottságot, elhanyagoltságot. Sokan tudnak róla, sokan a tudatalattiban pihentetik.
Óriási bátorság, erő, ezekkel szembenézni, letenni, átalakítani. Észrevenni és átélni, hogy ami eddig önvédelem volt és szolgált, most már ellenem dolgozik és a magány felé visz.

Én időről időre arra csodálkozom rá, hogy milyen kiapadhatatlan ez a kút, ha egyszer elkezdi ezt az utat az ember. Haladom, változom és azt veszem észre, hogy már megint, még mindig van hova és mélyebb rétegek jönnek elő.
Néha elfáradok, és ilyenkor nagyon fontos, hogy tudatosítsam, hogy nem NEM UGYANOTT TARTOK még mindig. Bármilyen kritikus hang is szólal meg bennem, nem ugyanott tartok, hanem egy következő rétegnél. Fontos megállni, megpihenni, vállon veregetni, ön-ölelni.

És akkor ezen rétegek mélyén ott hever a kérdés: mitől leszünk szeretetreméltók? Valóban nem tud addig más szeretni minket ameddig mi nem szeretjük magunkat? Lesz olyan, hogy 5 percnél tovább elégedettek vagyunk magunkkal?

Pillanatok alatt születési traumák, babakori kötődési traumák lobbannak fel bennünk, azt a hitet elmélyítve, hogy nem vagyunk szeretetre méltók. Nem kell felvenni minket ha sírunk, 2 óránál hamarabb nem kell enni, a szült anyának pihenni kell és a baba egy szeparált szobában túlél, meg kell csapni ha nem sír fel megszületéskor, ki kell szívni, le kell mosni, le kell kötni és még sorolhatnám.

Én azt az utat választottam, hogy ezen a traumáimon dolgozom, újabb és újabb rétegekben. Ettől néha úgy érzem magam, hogy milyen selejt vagyok, hogy még mindig és még mennyi. De az a hang már sokkal de sokkal erősebb amely viszont szól: „ Nézd milyen messzire jöttél már, csak így tovább”
Minden egyes ilyen réteg átdolgozása hozzá ad a szerethetőségemhez, hogy én mennyire tudok együtt lenni a „sérült” részemmel, elfogadni és engedni hogy ezzel együtt szeressenek.

Én idén ezzel „ünneplem” a Valentin napot, hogy a szerethetőségi upper limitem feljebb tolom és időt adok magamnak bele érkezni a csontommal, szívemmel.

Ha szeretnél te is állítani a szerethetőségi felső határodon, kérdéseid vannak visszatérő párkapcsolati problémában vagy úgy érzed, hogy itt az ideje több szeretet és a jó felé kinyitni magad az életedben, gyere és nézzük meg állítással, mentoringgal, coachinggal, hol van az akadály és mi lehet számodra az első megléphető lépés! Kérdezz bátran a kinehajni@gmail.com címre emailt küldve.

Pároknak pedig február és március folyamán:

Connect & Play Couple’s Yoga, Embodiment and Sensory Session

További részletek itt