FeelGood

Betelt a pohár!

Előre szólok, hogy ha nem bírod a (provokatív) őszinteséget, akkor most ne olvasd tovább! És a szokásosnál hosszabb is lesz. A hírlevél végén a programokat továbbra is megtalálod. 😊

Gyalogolni voltam, zenével. Mindennap kimegyek és 4000-6000 lépést minimum teszek. Ha egyedül vagyok, ilyenkor tudok töltődni, érezni, átgondolni, integrálni. És ezek futottak végig bennem.
Meg van az “exit plan” (a ’karantén’ feloldásának tervezett lépései) itt Belgiumban. Ez egy tervezet, tudjuk, szenárió(k) ha minden jól megy. Azt hittük, hogy ezt várjuk, hát nem. Én nem.
Értem a lépéseket, a szükségességét, a logikáját. Mindent el is fogadok. Nem vitázom vele.
De vannak érzéseim. Az egyik az, hogy még most szokok bele az újba, most kezdek lenyugodni, és újra ki kell gondolni néhány dolgot, hogy hogy lesz. Erőt és türelmet gyűjtök hozzá. Ez is meglesz.

A másik, hogy ellenállás van bennem, de nem is kicsi. Nem látom magam előtt, ahogy a teremben maszkban motyogok az embereknek, nem látjuk egymás arckifejezéseit (rendben a szemét igen). Gumikesztyűben érzékeljem azt, amit 15 éve a bőrömmel, minden idegszálammal…Olyan érzésem van, ha erre gondolok, mintha zacskót húznának a fejemre, hátba csapnának és azt mondják: „Na menj fiam, csináld a dolgod.”
(Nagyon kérlek, ne érts félre, pontosan értem erre miért van szükség és támogatom is. Az ehhez kapcsolódó érzéseimről van szó.) Nem találkozhatnak a vendégeim a váróban. Valahogy az összes „lényeg” ami nekem fontos, egyelőre még nem jöhet vissza. És ezzel a munkám hatásának (benefit) nagy részét veszni látom. Persze, persze a Zoom sem tökéletes…

Zavar ez a maszk. Amennyire véd, nekem életellenes érzés és idegen. Nem tudom elképzelni magam, hogy az utcán is és (itthont kivéve) mindenhol ezt hordjam.
Felhozott egy csomó régi emléket. Először mikor maszk volt rajtam, az egy ujj műtét volt amit gyakornokként néztem, és annyira nem kaptam levegőt, egyhelyben kellett állnom… Rosszul lettem, haza kellett vinni. Nevetséges volt, egy ujj műtét… Előtte láttam félbevágott embert, fogtam preparált agyat…. De nem, ez a maszk volt és az, hogy ez nem egy kadáver, hanem élő ember volt. Aztán egyre több gyakorlat, egyre több helyzet, műtét és megszokja az ember. Muszáj. Mint ahogy az is, hogy megtanulsz dobozolni (compartmentalizing) és elvonatkoztatni, a túlélés, önvédelem érdekében. Egy-egy gyakorlat alatt annyi traumával, szenvedéssel, történéssel találkozol, hogy egy idő után már távolságot kell tartani, akármennyire is nem szeretnél. Gyakornokként fiatalok voltunk, még könnyebben túltettük magunkat rajta, este kibuliztuk és még betelítődve sem voltunk. Annyira megszoktam, hogy a térdsebészeten dolgozva, műtétek alatt tényleg úgy beszélgettünk mint ahogy a filmekben látod miközben megy a fűrész. Rutin lett, megtanultam kezelni. De a maszkot akkor is utáltam.
A rutin, távolságtartás, dobozolás és a mentális nyomásnak viszont ára van. Deperszonalizáció, személytelenítés. Vannak olyan munkák amelyek csak így végezhetőek és életeket mentenek, csodákat tesznek. Én úgy érzem, ma már nem tudnék kórházban dolgozni. Iszonyú sokat tanultam és a team munka hiányzik de a futószalag, az adottságai, a kooperációs technikák nem.
Az utóbbi években rengeteget dolgoztam azon hogy ezek ellentétét építsem fel a teremben.
Az érzéseim sírva, rúgkapálva küzdenek hogy lekötözzenek maszkkal és kesztyűvel.

És az utolsó gondolatkör is ebből folyik tovább. Értem és látom a jó dolgokat (mondom is nektek 😊) de nem vagyok Pollyanna, hadd legyek dühös, ÉREZNI AKAROK, nem akarom és fogom lenyomni. A szomszéd utcában 2 mentő állt, a mentősök fullra beöltözve, ilyenkor nagyon erős a valóság, visszaránt, hogy miben is vagyunk benne. Elkezdtem sírni (egyébként is ha elmegy mellettem a mentő, gombóc lesz a torkomban mindig) és éreztem, hogy mi az ami hiányzik. Napok óta fogalmazódik már bennem, és meglepett őszintén szólva. Az első a masszázs, az érintés (visszajutottunk az előző gumikesztyű körhöz), szinte hetente jártam, nagyon hiányzik. Nem azért mert fáj valamim, hanem az egész élmény, ellazulás és gyógyulás.
Hétvégén volt egy virtuális állításom (család állítás) a régi tréning csoportommal és tanárommal, ami egész hatékony volt állítás szempontjából. De látni azokat az embereket akik megtanítottak ölelni, akik már olyan mélységekben voltak velem és nem tudtam megölelni őket, na az fájt. Úgyhogy a második az az, hogy ha találkozunk azt fogom kérni, hogy addig öleljenek, szorítsanak amíg azt nem mondom, hogy elég.

Ezen mind végigmenve, arra jöttem rá, hogy én egy „érintés-junkie” vagyok, áthágnám a szabályt, nem elég belőle… És van férjem, aki megölel napi többször, a gyerekekről nem is beszélve, szóval van érintés. De mégis hiányzik.
És akkor itt kérdezem azt, hogy mi van azzal aki egyedül él, vagy aki elszakítva a szerelmétől, vagy akinek nem jó a házassága, épp válni akart vagy mit tudom én, csak úgy? Te, Ti hogy vagytok? Ezt hogy lehet bírni? Én annyira szeretnélek megölelni, és azt mondani, hogy sírhatsz, mert ez nagyon szar, de hidd el, vége lesz. Mert maszkban és kesztyűben nem sírsz, nem ölelsz; túlélsz, viselkedsz, adaptálódsz. (Túloztam, persze).

Egyébként jól vagyok, örülök a sok jónak amit hoz ez időszak, nagyon szeretem a munkám de ezek az érzések is hozzám tartoznak és érdemes megélni.

Neked mi hiányzik a legjobban? Van már exit plan-ed?

És ezen a héten is szeretettel várlak a YouTube közösségi eseményein. 😊

Mini jóga 0-4 éves gyerekeknek (10 perc) csütörtökön április 30 10:00

Jóga 5-12 éves gyerekeknek (20 perc) csütörtökön április 30 10:30

Hétzáró közös élő relaxáció (15 perc) szombaton május 2 20:30