Házasságunkról őszintén

Múlt héten csütörtökön ünnepeltük a 15. házassági évfordulónkat és 22 évet együtt. Mikor ezt leírom, kimondom, hihetetlennek tűnik. Tudom, hogy ismered ezt az érzést. Olyan, mint a korunk, nem érezzük, hogy ennyi idősek lennénk, néha megfáradt testünk jóval idősebbnek érzi magát, mint amennyi.

Annyi minden volt ebben a 15 és 22 évben, és még lesz is.
Az emberek kívülről szeretik idealizálni a kapcsolatunkat, én nem tudom, hogy van-e ilyen egyáltalán.
Mi is megvívtuk a saját csatáinkat, vannak hegyek és völgyek.
Kicsit „szorongok” erről írni, mert egyrészt ez nagyon személyes, másrészt egy triggerelő téma sok ember számára. Keveset lehet őszintén párkapcsolatokról beszélni, úgyhogy ezért inkább folytatom.

Én arra emlékszem, hogy nekem akkor jött egy agyi átkattanás, amikor megérkeztem a kapcsolatba és kimondtam magamnak, hogy ez egy elkötelezett kapcsolat, nem lépek ki belőle. Ha tényleg úgy gondolom, hogy el kell válni, elválhatunk, de ezt nem kell kitalálnom (Controll freak régi énem, haló!).
Ez az átkattanás kb 10 év után jött el. Addig, a rózsaszín felhő után, minden konfliktust hiperaktív módon éltem meg. Bárki, aki szakított, vagy elvált körülöttünk, megviselt, magával rántott.
Kerestem azt a belső érzést, hogy jól választottam, mi jók vagyunk… De nem jött, illetve csak pillanatokra (ha minden ok volt – akkor jól voltunk, ha nem – akkor pedig semmi nem jó…)
Ebből a párom nem sokat értett (számára ez nem volt soha issue), hogy mi folyik bennem, hiába mondtam, a szavak szintjén ennek nem sok értelme volt. Meg persze az ő gombjait is benyomtam ezzel.
Mindenki válaszolt a saját traumájából, a saját sebéből, a saját torz szemüvegéből…
Őszintén, nem is hallottuk egymást sok éven át.
Persze, még ezzel együtt is mindig volt annyi a kapcsolatban, hogy mindkettőnknek megérte együtt tovább menni.

A másik lépés az volt, amikor feladtam valóban (!) – mert tudni az eszemmel tudtam- hogy nem tudom megváltoztatni a másikat. Leszálltam róla.
Ezt is puffogtatjuk, pszichológia első fejezet…. De valóban megérkezni ebbe, azért nem olyan könnyű, nem?
Akkor elfogadtam, hogy az én terápiám, az én fejlődésem, de ez attól hathat még mindkettőnkre is.
És ezzel a téradással és „példamutatással (?)” jött utánam a párom; látta hogy változom és ő is akart belőle, belőlem.
Nem tudom, hogy itt lennénk-e, ha Ő nem veszi fel a saját fonalát.
De felvette.
És ehhez kellett az elkötelezett párkapcsolat, amikor hozzuk a hozzávalókat és együtt találjuk ki, hogy ebből milyen leves lesz.
És egy idő után mindenki finomabb levest akart.
Lehet, hogy rohadt zöldséget hozunk és a nagy részét ki kell vágni és akkor kevesebb marad.
De hogy lehet a rohadtból építeni? Levágni egy részét, csíráztatni, újat nevelni…
És még most is finomabb levest szeretnénk. Ez izgalommal tölt el, hogy vajon lehet még?
(Aztán lehet valaki beleköp a levesünkbe…😊 – ezt nem tudtam kihagyni)

Természetesen ezt nem egyedül csináltuk: voltunk pár terápiákban (épp most fejeztünk be egy fél éves párterápiát, amitől sokat kaptunk), egyéni terápiákban, állításon, meg ki tudja még min… pakoltunk és pakolunk bele. Nyíltan vállaljuk mindketten, hogy terápiában voltunk és vagyunk is külön – külön, fejlődünk, és nem akarunk szar levest enni.

Tervezzük, hogy fogunk együtt tartani páros jógát és párkapcsolat gazdagító órákat. Annyira kell a férfiaknak is a hitelesség, az őszinte kapcsolódás…

Na, jó befejezem.
Kicsit most olyan zavaros, remélem volt értelme, amit írtam. És még nyilván ezer más dolog van: a gyereknevelés, értékrendszerünk…. Ha érdekel Titeket, akkor igyekszem megosztani erről a témáról is.

Kedves Olvasó, te hogy vagy a párkapcsolatodban?  Érdekel ez a téma?